Vasárnap délelőtt fáradt, nyűgös hangulatban voltam. Na jó, mit szépítsem, sehol nem találtam a helyem, semmi nem tetszett, lemerültem… Átadtam magamnak a nyűgösségnek, időnként szeretem magamban azt is megélni, amikor tudván tudom, hogy saját magammal se szívesen állnék szóba… Nekem is lehet rossz napom/kedvem/hangulatom időnként. Elfogadom magamban ezt is, megszeretgetem a szúrósságomat és titkon imádkozom, hogy “Jaj, csak nehogy így maradjak!”
Empatikus szülő lévén ilyenkor azért figyelmeztetem a családomat is, hogy szúrós hangulatban vagyok, óvatosan bánjanak velem… (Nem mintha maguktól nem vennék észre 🙂
Nos, ilyen hangulatban dőltem Bogi ágyára, mialatt ő az íróasztalánál színezett.
– Azt hiszem, Anya, fáradt vagy!
– Lehet.
– Akkor talán aludnod kéne.
(Cuki, édes, megszólalni sincs kedvem…) Ő a csenddel is empatizál, nem adja fel:
– Mindjárt csinálok neked egy kávét.
A remény megcsillan. Nem, nem a kávé gondolata dob fel, hanem az, hogy valaki gondoskodni szeretne a jóllétemről! Önként és dalolva!
– Ha szeretnél valamivel hozzájárulni a jóllétemhez, inkább segíts nekem kiteregetni, kérlek!
– Hát, azt nem nagyon van kedvem, de azért azt is segítek.
– Nem kell, csak ha szívből tudsz segíteni.
– Azt majd egy kicsit később akkor, jó?
– Persze.
Kicsit könnyedebben jöttem ki a szobájából, ledőltem olvasni. Néhány perc múlva hallom, hogy kávét főz. Fel is szolgálta nekem a nappaliban.
Nem a koffein tett velem csodákat, hanem a tudat, hogy amikor magamnak nem vagyok elég fontos, valaki más örömmel mutatja nekem, hogy neki igen. A hit, a bizonyosság dobott fel, hogy ha nem is minden napunk telik gondtalanul, ha időnként összezördülünk és nem mindig találjuk meg azokat a megoldásokat, amik mindannyiunk szükségletét kielégítik, jó úton haladunk… A legjobbon… Az önzetlen, feltétlen szeretet és elfogadás útján…
És igen, beállt teregetni is mellém 😉
