Elöljáróban szeretnék ismeretlenül is köszönetet mondani annak a buszsofőrnek, aki nem vett fel, amikor a megállóban épp lekésve a piros lámpánál jeleztem neki, hogy fel szeretnék szállni. Mosolyogva ismételtem el magamban: Igen, ez egy kérés volt csupán 🙂
Többször írtunk már arról nektek, hogy az erőszakmentes kommunikációban hogyan teszünk különbséget a kérés és a követelés között. A kérés nem attól kérés, hogy kérdőjel van a végén. Nem is az udvarias hangvételtől, hogy “légy szíves”, vagy “kérlek”.
A kérésnek nevezett szófordulatról akkor derül ki, hogy valóban kérésnek nevezhetjük-e, ha “NEM”-et kapunk rá válaszul. Nézzünk néhány példát a kérés ruhába öltöztetett követelésre:
- Eltennéd a játékot a szekrénybe? – Nem. – Akkor én teszem el, aztán majd keresheted, ha játszani akarsz vele.
- Mosd meg a fogad, kérlek szépen! – Nem. – Mi az, hogy nem?! Nem fekszünk le fogmosás nélkül! (Leleményesebb gyerekek spontán reakciója erre: – Akkor nem fekszem le. 🙂
- Kérlek, maradj egy picit csendben! – Nem. Én vagyok az indiááááááán! – Na, most legyen elég! Meg ne halljam a hangod a következő 3 percben!
Ugye, milyen érdekes?! Indítunk egy laza kis kéréssel, de ha nemet hallunk, a gyomrunk görcsbe rándul és időnként legszívesebben zsigerből rávágnánk, hogy de… Nem! De! Nem! De!
Itt van az a pont, ahol eldönthetjük, hogy a nyertes-vesztes játszmák irányába mozdulunk el, vagy más utakat választunk és megpróbáljuk kapcsolatépítő módon, a szükségletek nyelvét használva megérteni egymást és megteremteni egy olyan légkört, ahol van rá mód, hogy olyan megoldást találjunk, amely minden érintett fél szükségleteit kielégíti.
És ismét elérkeztünk az egyik kedvenc gondolatomhoz (többször olvashattátok, hallhattátok tőlünk): A “nem” nem a párbeszéd végét, hanem a kezdetét jelenti. Oké, és innen merre tovább?
Az egyik ösvény, amikor a gyermekkel empatizálunk, próbáljuk megérteni, miért nem teljesíti a kérésünket:
- Eltennéd a játékot a szekrénybe? – Nem. – Elfáradtál?
- Mosd meg a fogad, kérlek szépen! – Nem. – Szívesen játszanál inkább még?
- Kérlek, maradj egy picit csendben. – Nem. Én vagyok az indiááááááán! – Aha. Éppen indiánosdit játszol, az indiánok meg kiabálnak, igaz?
A másik ösvény, amikor a gyermeknek próbáljuk elmondani, hogy nekünk miért fontos az, amit kértünk tőle.
- Eltennéd a játékot a szekrénybe? – Nem. – Félek, hogy rájuk lépek és tönkremennek.
- Mosd meg a fogad, kérlek szépen! – Nem. – Nagyon szeretném, ha mielőbb ágyban lennél, hogy hosszú ideig tudjak mesélni neked.
- Kérlek, maradj egy picit csendben. – Nem. Én vagyok az indiááááááán! – Egész nap zajban voltam, nagyon fáj a fejem.
Hangsúlyozom, a fenti mondatok példák és nem arra szolgálnak, hogy tűzön-vízen keresztül elérjük, amit szeretnénk, hanem arra, hogy megteremtse az alapot egy érdemi beszélgetésre! Közelebb kerüljünk önmagunkhoz, vajon mi áll a kéréseink hátterében, illetve közelebb kerüljünk a gyermekünkhöz és megértsük az ő motivációit is.
Próbáljátok ki legközelebb! Erre is ér nemet mondani 🙂
