Úgy tűnhet, ahhoz, hogy erőszakmentesen tudjak a gyermekem felé fordulni, hogy empátiával tudjam őt hallgatni, hogy ne menjen fel a pumpa, amikor a gyerkőc változatos módokon akadályoz a napi teendőim elvégzésében, ehelyett a szükségleteinken kezdjek el gondolkodni és a mindenkinek megfelelő megoldást keresni, nos, úgy tűnhet, hogy mindehhez nagyon nagy türelemre van szükség. Szerintem ennek a fordítottja legalább ennyire igaz: ha sokat gyakorlom az önmagamhoz kapcsolódást és az empátiát, ha gyakran (még ha csak utólag is) végiggondolom a konfliktusaink mélyén meghúzódó szükségleteinket, akkor – szinte észrevétlenül – egyre türelmesebbé válok.
A minap Ábel arra kért, hogy játsszak vele autósat. Mondtam neki, hogy még befejezem a pakolást a konyhában, utána megyek. Dolgom végeztével le is telepedtem az autós szőnyeg mellé, amikor felsírt Szonja. Sebaj, majd Szonja is autózik, mondtam, és az ölembe véve őt folytattuk. Csakhogy ekkor észrevettem, hogy Szonja jócskán telerakta a pelusát, a tisztábatevéssel pedig semmiképp nem akartam megvárni a játék végét.
– Ne haragudj, kincsem – mondtam Ábelnek – nagyon szeretnék játszani veled, de nagyon szeretném Szonját is kiszabadítani a kakis pelusból. Gyorsan tisztába teszem és már jövök is vissza hozzád autózni, jó?
– Jó – felelte erre ő.
Mialatt azonban a másik szobában pelenkáztam, folyamatosan átkiabált Ábel: Anya, mikor jössz már?! Anya, mikor jössz már?! Akárhányszor ismételtem, hogy mindjárt kész vagyok és megyek, csak üvöltött és üvöltött, perceken keresztül. Egy ilyen helyzetben korábban biztosan hamar elfogyott volna a türelmem. Kapkodva, rosszkedvűen pelenkáztam volna Szonját, majd Ábelhez visszatérve jól leteremtettem volna, hogy mit kiabál már ennyire. Mindkét gyerek egy ideges anyát kapott volna belőlem, aki dühösen pelenkázik, kiabál és aztán talán már autózni sem lett volna kedve…
Szerencsére ilyen egyre ritkábban fordul elő. Nyugodtan válaszoltam időnként Ábelnek, de leginkább Szonjára figyeltem. Gyorsan, de jó hangulatban, mosolygósan pelenkáztam át, majd Ábelhez visszatérve vidáman folytattuk az autózást. Csak utólag jutott eszembe, hogy tudat alatt pontosan érzékeltem mindhármunk érzéseit és szükségleteit, sőt, automatikusan úgy jártam el, ami az adott helyzetben a leginkább kielégítő megoldás volt mindhármunknak. (Szonja törődést, kedves gondoskodást szeretett volna, Ábel odafigyelést, kapcsolódást és közös játszást, én pedig azt, hogy ezeket megadhassam mindkettőjüknek). Úgy gondoltam, hogy ennél többet az adott helyzetben nem tudok tenni, így aztán nem volt már min idegeskedni.
Tudat alatt érzékeltem? Igen. Ugyanakkor ez a tudat alatt érzékelés valójában nem más, mint a sok-sok tudatos gyakorlás, az érzések és szükségletek rengeteg utólagos átgondolásának gyümölcse, egyfajta rutinná válása. Minél többet gyakorlom az érzések és szükségletek tudatosítását, annál rövidebb idő telik el a konfliktus kipattanása és a kapcsolódó, nyugodt, türelmes reagálás között. Szerencsés esetben ez 0 másodperc. 🙂
