Egyik délután az egész családdal bent jártunk a belvárosban. Hazafele a gyerekek megláttak egy szökőkutat, ahol a földből lövellt ki a víz, tehát egészen közel lehetett hozzá menni. Mondanom sem kell, fürdőnadrág az nem volt nálunk, hiszen nem ezért jöttünk a belvárosba, hanem elintézni egy-két dolgot és eszünkbe sem jutott, hogy majd ilyen szökőkúttal fogunk szembetalálkozni.
Másfelől a gyerekek meg nagyon sóvárogtak, hogy de jó lenne ott szaladgálni a víznél ebben a melegben… Már épp előjött volna belőlem a szokásos gondolatmenet: De hát gyerekek, vizes lesz a ruhátok, megfáztok, otthon a kertben is tudtok majd vizezni, ha hazaértünk, meg hétvégén is terveztük, hogy kimegyünk strandra, meg egyébként is mindjárt felébred a húgotok, úgyhogy jó lenne már hazaindulni… stb stb stb.
Aztán eszembe jutott, hogy na bumm, és ha vizesek lesznek. Tök meleg van. Sőt, ha belegondolok, még van is egy pár tartalékruha az autóban, amit nem is hagytunk túl messze innen. Na bumm, és ha felébred a húguk, majd megszoptatom itt a padon. És egyszercsak az egész helyzet megfordult. Már nem a kifogásokat kezdtem keresni, hogy miért is nem akarom a vízhez engedni őket. Eldöntöttem, hogy szeretném, ha itt és most jól éreznék magukat a srácok, minden mást pedig majd megoldunk.
Persze még a ruhájuk legkisebb csücske is csuromvizes lett. De olyan önfeledten szaladgáltak és kacagtak közben, hogy az engem mindenért kárpótolt. Olyan örömöt éreztem, ahogy néztem őket és tudtam, most hozzájárultam a jóllétükhöz. És nem utolsósorban a sajátoméhoz is.
