– Anya, kinyithatom én az autót? Odaadod a slusszkulcsot? – kérdi Ábel.
– OK, rendben, tessék!
– De én akartam kinyitni!!! – bömböl Szonja.
Ábel és Szonja mindketten szeretik kinyitni az autót a slusszkulccsal, időnként éppen ezért a kezükbe is adom a kulcsot erre a rövid időre. Addig nincs gond, amíg nem épp egyszerre jut eszükbe, hogy ki akarják nyitni, mert ha igen, akkor viszont rendesen összevesznek azon, hogy melyikük nyithassa.
Sok ilyen helyzet adódott már, én pedig – ha csak két szabad percünk volt is – mindig próbáltam őket arra ösztönözni, hogy közösen találjuk meg a mindenkinek megfelelő megoldást.
Ez általában úgy néz ki, hogy:
– Na jó, srácok, úgy látom, mindketten ki szeretnétek nyitni az autót. Hogy legyen? Kinek van ötlete olyan megoldásra, ami mindenkinek jó?
Ha erre nem felelnek semmit, akkor én adok ötleteket és nagyjából két-három ötlet után azért találunk mindenkinek elfogadhatót.
Örömmel látom, hogy mostanában egyre kevésbé van szükség az én közreműködésemre. Legutóbb is így reagált Ábel Szonja ellenkezésére:
– Szonja, tudod, mit? Én kinyitom, majd anya becsukja és utána te kinyithatod újra, így mindkettőnknek jó lesz. OK?
– OK! – felelte Szonja lelkesen.
Ábel már megszokta, hogy így próbáljuk rendezni a konfliktusainkat. És azt is tudja, hogy ha mégis veszekednének és én közbeavatkoznék, akkor előbb-utóbb úgyis a mindenkinek megfelelő megoldásnál kötnénk ki, úgyhogy nem is érdemes mással próbálkozni. 🙂
