– Márpedig, Anya, ne is haragudj, de én ma nem fogok neked szót fogadni Neked! – rontott be Bogi diadalittas mosollyal az arcán, este negyed 10 körül a fürdőszobába.
Éppen fogat mostam, így szó szerint köpni-nyelni nem tudtam. Nagy lendülettel és kajánul vigyorogva folytatta:
– Persze, a Majának a lefekvési ideje elvileg fél 10, de sohasem szóltok rá és ő fél 12-ig ébren lehet. Őszi szünet van, most én sem fogok elmenni lefeküdni, már bocsánat!
És ezzel a lendülettel vissza is csukta rám a fürdőszoba ajtaját. Kellett néhány másodperc, míg felocsúdtam. Most már nekem is diadalitasság és kaján vigyor volt az arcomon.
A gyerekem kiállt magáért és ismét bebizonyította, hogy jól megtanulta a nemet mondást. Az udvarias hangnem már csak hab volt a tortán.
És én hogy voltam ezzel?
Megtippeltem Bogi kinyilatkoztatása mögötti szükségleteket (önállóság, szabadság, kapcsolódás, játék) és az általa vicces módon javasolt későbbi lefekvést, mint ezek kielégítésére javasolt megoldási stratégiát. Őszi szünet lévén rendben volt nekem, hogy kicsit tovább maradjon ébren. Iskola idő alatt azért más megoldási stratégiákat keresünk majd az ifjú szabadságharcossal a szükségletei kielégítésére 🙂
