– Bogikám, mi a baj? – kérdeztem lánykámat egyik délután, amikor dúlt-fúlt.
– Semmi – zárta rövidre a beszélgetést.
– Szomorú vagy? – próbáltam megtudakolni, mi is él benne.
– Nem, hagyjál! – felelte.
– Nem szeretnél beszélni róla? – kérdeztem.
– Szerinted szeretnék? – dobta vissza nekem a labdát.
– Úgy tűnik, nem – összegeztem és pár másodpercig csendben maradtam.
– Mit szeretnél, Édesem? – próbáltam kapcsolódni újra.
– Hogy hagyj békén! – válaszolta foghegyről.
– Bogikám! Bár nagyon kíváncsi vagyok, mi történt, ami ennyire elkeserített és szeretném kifejezni a szeretetemet, de ha te abból, hogy most békén hagylak, a szeretetet éled meg, akkor legyen így.
Kimentem a szobájából, behajtva magam mögött az ajtót. Kicsit megkönnyebbültem. Nagy szükségem volt rá, hogy kifejezzem a szeretetemet felé, ugyanakkor az is fontos volt nekem, hogy úgy fejezzem ki ezt, hogy cselekedetemből ő is valóban a szeretetet tapasztalja meg. Ha épp a békén hagyás az, amiből ezt megéli, akkor azzal is rendben vagyok.
Azzal, hogy ezt kimondtam, megnyugodtam. Egy aprócska hiányérzetem azért maradt. Támogatást is szerettem volna adni neki ebben a helyzetben… Bekopogtattam hozzá.
– Édesem, ha tudok valamit segíteni, szólj!
– Oké, köszi! – egy árnyalatnyival derűsebb volt hangja.
Az én lelkem hullámai is elsimultak, tettem-vettem a konyhában. Nagyjából 10 perc elteltével Bogi is megjelent, mintha mi sem történt volna, korábbi feszültségének már nyoma sem volt…
Úgy látszik, vannak helyzetek, amikor éppen a „békén hagyás” az, ami a kapcsolódásunkat leginkább szolgálja…
