Ebédelünk. Bogi már szedett magának tésztát a tányérjába, várja a levest. Maja még a szobájában.
Bogihoz fordulok:
– Majának szedek tésztát és hozom a levest.
– De Anya, honnan tudod, hogy mennyit kér Maja? – kérdezi Bogi feszülten.
Nem értem a kérdést és legfőképpen meg a felháborodást… Aztán leesik a tantusz… és megkönnyebbülök, hogy milyen empatikus a gyermekem, hogy Majának is szeretné a szabadságát megadni azzal, hogy ő szed magának, annyit, amennyit szeretne. (Hát nem cuki?!)
– Bogikám, szeretnéd Majának is megadni a szabadságát, hogy annyit szed magának, amennyit szeretne?
– Nem, csak nagyon éhes vagyok. Nekem szedjél!
Gyönyörű példázat arra, hogy a másik fél szükségleteit miért csak tippeljük és nem kijelentjük 🙂
