Tegnap Maja elindult fürdeni, egyszercsak egy nagy ordítást, majd keserves sírást hallottunk. Fejvesztve szaladtunk a hang irányába, Maja a hálószobánkban összegörnyedve sírt, becsípte 3 ujját a szekrényajtóval, ahogy törölközőt akart elővenni. Uzsgyi a fürdőszobába, hidegvíz a szerencsétlenül járt ujjakra.
Bogi a hátunk mögött állva megjegyezte, hogy neki is fájt a hasa délután. Szó nélkül hagytam (és persze előjöttek a kritikus gondolatok: – miért nem tudja ő is ápolni, miért kell neki rákontráznia, stb.), az ijedtség még nem hagyott alább, ápoltam Maját.
Bogi újra: – A múltkor én is nagyon beütöttem magam. – itt már szöget ütött a mondata a fejemben, kicsit empatikusabbá kezdtem válni.
Maja elment fürdeni, még mindig sajgó praclikkal, én kerestem Bogit. A szobában ült, láttam rajta, hogy majd megpukkad mérgében. Próbáltam megölelni, nem hagyta magát, kifakadt:
– Persze, mert amikor én leestem a bicikliről és nagyon bedagadt a térdem, Apa oda se jött hozzám. Le se tojt, hogy mi van velem!
Erre Lackó is odajött, Bogi nem akart vele beszélni, de nekem megengedte, hogy elmondjam, mi miatt dühös. Kiderült, hogy az ominózus eset 3 éve (!) történt és mindkettőjüknek egészen más emlékei vannak róla! (nekem semmilyen, egyszerűen nem emlékszem)
Pár perces kis beszélgetés kerekedett, láthatólag megnyugodtak a kedélyek. Végiggondolva az estét, arra jutottam, hogy Bogi is megijedt, nagyon aggódott Majáért, csak hirtelen nem tudott vele mit kezdeni. Ő is szeretett volna figyelmet kapni, arra az aggodalmára, amit ő érez Majáért. Elkeseredett figyelem-éhségében nem volt más eszköze, mint a saját múltbéli sérülését felhozni, látva, hogy Maja a sérüléssel figyelmet kapott. Legközelebb igyekszem már az első mondatánál venni a lapot és empatizálni az ő ijedtségével, aggodalmával.
