– Túl hamar hazajöttünk! Alig volt időnk! – mondta csalódottan Beni, miután hazajöttem vele a játszótérről.
– De hát, édesem, örülj neki, hogy egyáltalán elmentünk! Igazából nem is akartam volna menni, csomó mást szerettem volna csinálni. Minek mentem, ha aztán nem is örülsz neki! A csudába is! – feleltem dühösen. És magamban még ezt is gondoltam: Hálátlan kölyök!
És ahogy hallottam magamat mérgelődni, eszembe jutottak Marshall szavai. Hogy ha úgy megyek bele valamibe, hogy valójában nem is vagyok rendben vele, akkor azért nagy árat fogok még fizetni később én is, meg a másik fél is.
Pontosan ez történt.
Hagytam magam rábeszélni, hogy elmenjünk, közben pedig – bár észre sem vettem – az volt bennem, hogy én most éppen áldozatot hozok, a haragom odabent pedig csak gyűlt és gyűlt. Majd robbant, amint hazaértünk és ő kifejezte a csalódottságát. Hát, nem volt egy kapcsolatépítő program…
Mégis örülök neki, hogy így történt. Emlékeztet arra, mennyire fontos, hogy amikor igen-t mondok, az valóban igen legyen!
(És ha valaki emlékszik még a kacsaindexre, annak így is mondhatnám: amikor igen-t mondok, az valóban magas kacsaindex legyen!)
