Segítséget kértem Majától:
– Nem, Anya! Azt mondtad, csak ha szívből jön. Most nem jön úgy…
Megsértődhettem volna, bevághattam volna magam mögött az ajtót, vagy beszólhattam volna neki simán (például lustának és/vagy hálátlannak titulálva), vagy gúnyosan (“Kivételesen most, sem ugye?”), zsarolhattam, fenyegethettem volna és még sorolhatnám… Millió és egy módja lett volna annak, hogy falat emeljek magunk közé…. De én inkább ablakot nyitottam:
– És rá tudnád valahogyan beszélni magadat, hogy szívből tudjál nekem segíteni? Csak arra szerettek volna megkérni, hogy a mosogatógépet kipakold… Most szaladok a könyvtárba, utána még vásárolni…
– Hát, meglátom. Lehet, hogy a felét kipakolom…
– Oké, de ha az egészre rá tudod magad beszélni, ne tartsd vissza! – kacsintottam rá vigyorogva.
Könyvtár, bevásárlás, pipa. Hazaérkezve szemet szúr, hogy a mosogatógép résnyire nyitva 🙂
Úgy látszott, rá tudta magát beszélni. Na, azért az egészre nem, de az alsó részét kipakolta. Hála és elégedettség volt bennem, mert tudtam, hogy a kapcsolódásnak köszönhetően IGAZI, SZÍVBŐL jövő hozzájárulást kaptam tőle.
– 
– És ha nem pakolta volna ki? – kérdeztem magamtól.
Azzal is rendben lettem volna, hiszen a “leckét” megtanulta: Szívből jövő hozzájárulás a másik jóllétéhez… Csak szívből… Nem kötelességből, nem feladattudatból, nem másoknak való megfelelésből… Csupán azért az örömért, hogy hozzájárulhattam a másik öröméhez… Újabb lépést tettünk…
