Amikor a gyerkőccel rendszeresek a konfliktusok, amikor már alapból sokszor feszültség van a levegőben, amikor a legártatlanabb mondatnál is robban valamelyikünk, amikor valahogy egyik konfliktuskezelési módszer sem akar működni, akkor azt szoktam mondani, hogy ne a konfliktust próbáljuk meg kezelni, hanem a kapcsolatunkat. A konfliktusban ugyanis akkor tudjuk közösen megkeresni a minden félnek megfelelő megoldást, ha van bennünk valamilyen nyitottság, kapcsolódási szándék egymás felé. Ha nincs, akkor először az alapokhoz érdemes visszamenni.
Az utóbbi időben én is így voltam kicsit Ábellel. Valahogy minden apróságból konfliktus lett, már alapból nem találtuk a közös hangot, még konfliktus se kellett hozzá, hogy morogjunk egymásra. Persze tudtam (mindig tudom), hogy leginkább figyelemből, kapcsolódásból szeretne többet, én pedig pihenésből és feltöltődésből, ez van a morgósságunk mögött. Csak hát ezeken nem könnyű egyik napról a másikra változtatni. A fókuszon viszont lehet, és nekünk már ez is nagyon sokat segített. A konfliktusok helyett elkezdtem a békeidőkre figyelni, amikor a kapcsolatunk működik. Nem azon gondolkoztam, miért van annyi nehézség, hanem azt próbáltam minél inkább megélni, hogy milyen jó, amikor viszont jó.
Egy kedves játékunk is kialakult eköré. Ábel sokszor halandzsázik, beszél mindenféléket össze-vissza, értelem nélkül, csak úgy hülyéskedésből. Egyik nap épp a húgának mondott halandzsa szavakat, többek között ezt:
– Pú-szi!
Felhívás keringőre, rögtön szaladtam is és nyomtam a fejére egy nagy cuppanóst. És mosolyogva hozzátettem, máskor is szóljon, ha puszit kér.
– Puszi, puszi! – mondta erre nevetve.
Kapott is rögtön még kettőt. 🙂
Nos, ezt a játékot már vagy egy hete nem tudjuk abbahagyni, mindig újabb és újabb puszikat kér. :- ) Mi több, már a tesói is átvették. Csak győzzem osztogatni a puszikat!
Amióta ezt játsszuk, a konfliktusok is ritkultak, könnyebbek, néha egy puszival el tudjuk simítani…
