Empátia. Nem csak úgy működhet, hogy leülünk és én meghallgatom, amit a gyerkőc mondani szeretne. Mostanában gyakran tapasztalom az empátia “dinamikus” formáját is, amikor folyamatosan együtt vagyunk, én pedig minden pillanatban antennaként veszem az adást: most jól van-e, most rendben van-e, most még igen, most már nem. Talán még nagyobb egymásra hangoltságot feltételez, de még erősebb kapcsolódással ajándékozhat meg.

Szonja érdekesen viszonyul a játszótéri, mozgásos kihívásokhoz. Tavasszal félénkebb, majd nyáron belejön, ősszel alig bírja abbahagyni. Aztán amikor télen kis szünetet tartunk, akkor elfelejti, hogy milyen klassz is volt pl. csúszdán lecsúszni és tavasszal újra húzódozik tőle, hogy kipróbálja. Ez történt idén és tavaly is.

Idén nyáron azonban kifejezetten sok félelmén lett végül úrrá, ami tavasszal még szorongással töltötte el: lecsúszik hosszabb csúszdákon is, felmászik magas mászókákra, pörgős játszótéri játékoknál már a nagyobb gyerekek pörgési sebességét is élvezi, nem bánja, ha vizes lesz arca, haja, mindene, megbarátkozott a hangosan ugató kutyákkal és a zakatoló mosógéppel is.

Azt hiszem, épp ez a fajta “dinamikus” empátia az, amivel támogatni tudtam őt ebben. Már tudom, hogy az elkerülés (“OK, ha nem akarsz, ne csússz le”) csak még nagyobb szorongást eredményezhet, csak úgy, mint az erőltetés (“tessék lecsúszni, nincs ebben semmi félelmetes”). Ha viszont folyamatosan van számára kihívás, de épp csak akkora, amekkorával még szívesen megpróbálkozik magától is, az sokat segíthet abban, hogy erősödjön, bátrabbá, magabiztosabbá váljon. Hogy mekkora az akkora, hát, ehhez nagyon jó, ha minden pillanatban rá tudok hangolódni.

Hogy tudjam, hány méterre álljunk meg a kutyától, hogy ő még épp kíváncsian figyelje, de kicsit már kihívás is legyen. Hogy tudjam, milyen sebességgel pörgessem, ami már gyorsabb, mint korábban, de még ne akarjon leszállni. Hogy tudjam, milyen magasra engedjem fel a mászókán, ami már kívül esik a komfortzónáján, de még épp végig tud mászni rajta, hogy a végén elégedetten és büszkén mondja:

– Sikerült!!! Anya, még egyszer megyek!

Drága, kismanóm! Köszönöm neked ezt a nyarat, a sok közös élményt és a sok közös kihívást, amivel együtt küzdöttünk meg! Nem csak Te lettél magabiztosabb, de a köztünk lévő kapocs is sokat erősödött!