– Mondok három dolgot a mai napomról, te pedig találd ki, hogy melyik nem igaz közülük. Aztán te mondasz hármat a napodról és én találom ki. Jó?
Ilyesmikkel is próbálkozom délután Beninél, amikor iskola után rám tör a „kapcsolódhatnék” és nagyon szeretném, ha mesélne valamit a napjáról. Mert egyébként nem sokat mesél. Vagyis hát… Ha belegondolok, dehogyisnem mesél. Csak nem pont akkor és nem pont arról, ahogy az nekem a legegyszerűbb lenne.
Mert nekem valahogy az lenne a kézenfekvő, ha Beni, amint kilép az iskola kapuján, fejest ugrana a velem való kapcsolódásba. Valahogy így:
– Szia Anya! Képzeld, nagyon izgultam ma, hogy jól fog-e sikerülni a matek felmérőm, szerencsére minden rendben volt, elégedett vagyok. A szünetben nagyon fel voltam dobva, amikor a barátokkal azt játszottuk, hogy kinek gyorsabb az autója. Ebédre paradicsomleves volt, majd rántott hús petrezselymes krumplival, mindent megettem, csak a krumpliból hagytam egy kicsit. Házi feladatom szerencsére nem maradt otthonra. Hétfőn színházba megyünk, ne felejtsd el, kérlek, beküldeni a színházjegy árát a suliba. És te hogy vagy, Anya, neked milyen napod volt?
Hehehe, ahogy azt én elképzelem. Ehelyett valahogy így zajlanak a hazautaink az iskolából:
– Hogy érezted magad ma a suliban, manó?
– Jól.
– Történt valami érdekes?
– Nem.
– Maradt valami lecke otthonra?
– Nem.
Majd csönd.
De hallgassuk csak. Nem ér ám itt véget a kapcsolódás. Talán ha jobban hegyezném a zsiráffüleimet, akkor azt is meghallanám, amikor hazaérve elmondja, milyen klassz lenne, ha egyszer átmehetne délután a barátjához játszani. De nem hallom, mert Szonja épp elesett és hangosan sír. Talán ha odanéznék, amikor előveszi az iskolatáskájából azt az álarcot, amit egyik szünetben készített és mesélni kezd róla, hogy mi is ez és mire való. De nem látom, mert épp Ábelnek vágom az almát uzsonnára. Talán ha észrevenném, hogy már negyedszerre kérdezi, hogy készíthet-e magának valami finomságot, mert nem ízlett neki az ebéd a suliban és éhes. De nem veszem észre, mert épp azon idegeskedem, hogy már félórája hazaértünk és én még mindig utcai ruhában vagyok, kapkodok össze-vissza és még az átöltözésig sem jutottam el.
Sajnos a lehetőség a kapcsolódásra nem feltétlenül tálcán érkezik. Nem akkor és úgy, amikor nekem a legkényelmesebb volna. De bizony mindig ott van. Csak észre kell venni.
