Múlt héten majdnem egésznapos áramszünet volt nálunk. Bár lehetett volna előre tudni, mi megfeledkeztünk róla, így váratlanul írt bennünket ez a helyzet reggel. Beni Google Classroom-os óráját lemondtam és hogy a home-office-ban dolgozó férjem (egy aksival, mobilnetről) teljesíteni tudja az aznapi határidőit, átszerveztük az eszköz-igényes tevékenységeinket. A konyhánk leállt, így az ebédet is rendeltük, a leckék közül pedig elhalasztottuk azokat a netes játékos feladatokat, amelyek sok aksi-használatot igényeltek volna.
Ellenben elővettük az érzés kártyákat!
– Gyerekek, kiben milyen érzések vannak most az áramszünet-helyzethez kapcsolódóan? – kérdeztem tőlük.
– Feszültség.
– Türelmetlenség.
– Unalom.
– Tehetetlenség.
Közösen választottuk ki egymás után az érzéseket.
– Öröm! – kiáltottak egyszer csak a fiúk.
– No, és az öröm, az miért? – kérdeztem.
– Mert rendeljük az ebédet!
– És mire lenne szükségünk? – kérdezem most már a szükségletek felé terelve a párbeszédet.
– Wifi-re!!! – hangzik az egyértelmű válasz.
Talán ezt is felvehetnénk a szükségletlistánkra…
Mindenesetre, ha a leckével, munkával nem is sokat haladtunk aznap, az egymással való kapcsolódással és az EMK-val igen. Hálás vagyok, hogy így alakult ez a nap. 🙂
