– Hagyjál már!
– Ne most beszéljük meg!
– Nem akarok beszélni róla!
– Nem érdekel!
– Kimennél?
Két kamaszlány szájából nap mint nap hallom ezeket a mondatokat… Higgyétek el, elég körültekintő vagyok az időpont-választásban is, mégis gyakran lukra futok… Hogyan lehet úgy 1-1 fontos, szerintem minden családtagot érintő kérdésben minden fél szükségleteit kielégítő megoldásokat találni, ha nem tudunk beszélni róluk?
Persze, a kritikus gondolataim jönnek ilyenkor dögivel:
– Ha már arra sem veszik a fáradtságot, hogy megbeszéljük, akkor döntök én!
– Nehogymá’ a nyúl vigye a puskát!
– Nem erőszak a disznótor! stb. stb.
– Ha nem beszélünk róla, biztos nem is fontos neki annyira! Nekem viszont igen, úgyhogy az lesz, ami nekem jó!
Hát, nem mondanám, hogy ezek közelebb hoznak minket egymáshoz! 🙂
Igen, igen, meg tudom tippelni az ő szükségleteiket egy-egy helyzetben, de úgy gondolom, az egyszerűség szükségletem zászlaja alatt, hogy nekem ez sokkal fáradtságosabb és több időt igénylő munka, mintha képviselik a saját érdekeiket. Persze, vannak esetek, helyzetek, amikor nem kérdés, hogy empatizálok velük (is), amikor elegendő megtippelnem az érzésüket, szükségletüket, de mondjuk a kütyü-használatról úgy beszélgetni, hogy ők nem aktív résztvevői a beszélgetésnek, ehhez nem fűlik a fogam…
Igen, igen, a “nagy-könyv” szerint ilyenkor empatizálhatnék azzal, hogy ők nem szeretnének erről beszélgetni, megtippelve az ezzel kapcsolatos érzéseiket és szükségleteiket… Higgyétek el, megpróbáltam… Pillanatokon belül elhúzták a csíkot, én meg ott maradtam bambán magam elég bámulva… Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek…
Ezek a helyzetek voltak azok, amelyeknél széttártam a kezem… Hogyan tovább? Itt nem találtam, hogyan ne legyek mártír és hogyan ne legyek erőszakos…
Írtam már nektek korábban, hogy megint Marshall-könyvét olvasom, a Szavak ablakok vagy falak-at. Hát, tényleg megéri sokszor-sokszor újraolvasni. Nem tudom, hogyan csinálta, biztosan valami varázslattal, hogy minden újraolvasás rejt újdonságot, épp aktuális, ki nem mondott kérdéseimre válaszokat.
Most már meg tudom fogalmazni magamnak, hogy is vagyok a “Ne most beszéljünk róla!” típusú helyzetekkel. Tisztánlátást, inspirációt és megértést kaptam.
Ha szeretnék valamiről beszélgetni velük, akkor az nyilvánvalóan valamilyen szükségletemet megpiszkálja. Szeretném, azt a szükségletemet úgy kielégíteni, hogy a másik fél szükségleteire is tekintettel vagyok. Nem várom el, hogy egy adott szükségletem az én megoldási stratégiámmal elégüljön ki, de az adott szükségletem igenis nagyon fontos nekem. Ha erről nem tudok beszélni a másik érintett féllel, vagyis nem tudunk kapcsolódni, azt a szükségletemet én akkor is szeretném kielégíteni. Akkor úgy elégítem ki, ahogy tudom… Akár tűzön-vizen keresztül is. A “lepattintások” (ne most beszéljünk róla, hagyjál) az együttműködés iránti hajlandóságomat nem táplálják, sőt a kielégületlen szükségleteim egy idő után teljesen felülírják azt…
“Én tényleg szívesebben figyelnék rád, minthogy a régi szokásomhoz híven szemrehányásokat és fenyegetéseket szórjak rád, ha olyat teszel, ami nekem nem tetszik. De ha azt hallom, hogy…. akkor nehéz türtőztetnem magam. Jó lenne, ha segítenél. Persze, csak akkor, ha azt akarod, hogy ne szemrehányásokkal és fenyegetéssel intézzem el az ügyet. Ha pedig nem akarod, akkor nem marad más választásom, mint a régi módszer.” – idézett Marshall a könyvben egy apuka és fia közt lezajló párbeszédből. Ez ihlette a fenti felismeréseimet, amit gyorsan papírra is vetettem a buszmegállóban 🙂
Nekem ez a megközelítés elfogadható, egyaránt tiszteletben tartja a saját és a partner határait is. Nagy segítséget jelentett nekem, hogy ne tegyem magam mártír szerepbe, ha a gyerekek nem partnerek egy beszélgetéshez.
Az utolsó mondat (“Ha pedig nem akarod, akkor nem marad más választásom, mint a régi módszer.”) is inspirált, de ezt nem szeretném így használni. Arra inspirált, hogy magammal fenntartva a kapcsolatot azt is elmondjam nekik, hogy nekem is fájdalmas, hogy nem tudtunk kapcsolódni és beszélgetni róla, szerettem volna az ő szükségleteiket is maximálisan figyelembe venni, szerettem volna mindenki szükségleteit kielégítő megoldást találni, de ÉN DÖNTÖTTEM úgy, hogy ezt választom és ezért vállalom a felelősséget.
Arra gondolva, hogy vannak helyzetek amikor “nem marad más választásom”, feszültséget és tehetetlenséget érzek, mert hiszek abban, hogy minden helyzetben van választásom. Én döntök és ennek a felelősségét vállalom még akkor is, ha nehéz 🙂 Én ebből élem meg a bőséget, biztonságot és tudatosságot!