Nem mindenki szereti, ha az érzéseiről kérdezgetik vagy ha egyáltalán kérdezgetik.
Az EMK-s empatikus ráhangolódásnak a „jelenlevés” mellett része lehet a másik érzéseinek, szükségleteinek megtippelése, visszatükrözése, megkérdezése. Ha például azt látom, hogy a gyerkőc sír, megkérdezhetem tőle, hogy „fáj-e valahol”, „szomorú vagy-e”. Ha azt látom, hogy a párom bezuhan a fotelbe és nagyot sóhajt, amint haazérkezik, megkérdezhetem tőle, hogy „fáradt vagy?”. Én általában örülök, ha valaki ilyen módon a hogylétem felől érdeklődik. De nem mindenki van ezzel így. A családunkban többször kaptam már rosszalló tekintetet, amikor hasonlóan próbálkoztam, érdeklődtem.
A konyhában teszek-veszek. Beni közben a nappaliban legózik, egy komoly építményen dolgozik. Egyszercsak hallom, hogy leesnek a legókockák, Beni pedig mérgelődik: „Jaaaaj, nem igaz!”.
– Morcos vagy? Nehéz az építés? – próbálok empatikusan közeledni felé.
– Hagyjál! Ha beszélnek hozzám, akkor biztos nem sikerül felépíteni! – feleli morcosan.
OK, vettem, csöndben pakolok tovább a konyhában. Eltelik kb. öt perc. Egyszercsak Beni megjelenik az ajtóban:
– Anya, megnézed, mit építettem? Segítesz folytatni? – mintha kicserélték volna.
És hogy az használt-e, hogy nem akartam mindenáron empatizálni vele? Dehogyisnem akartam. Csak nem fejeztem ki ezt hangosan felé. Magamban megtippeltem a szükségletét (szeretne kicsit egyedül lenni, koncentrálni) és megpróbáltam tenni érte. A kapcsolódás némán is létrejöhet.
