Már nem emlékszem pontosan, hogy mit, de valamit szerettem volna kérni Majától, mire megérkezett a vállrándítás verbális formája is: – Nem érdekelsz!
Meglepett és sokkolt a válasza, nem jellemző, hogy így beszélünk egymással, ráadásul a kelleténél fáradtabb is voltam. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy a kioktatás helyett (“Velem így nem beszélsz” – és ennek alternatívái) inkább belegondoltam magam a helyzetébe: Oké, táborozunk, hasonkorú gyerekekek, látványosan nem kedveskedhet az anyukájával, hiszen az összetartozást ő most a gyerekcsoporttal szeretné megélni. Láttam a válaszában az egyszerűséget is, hiszen éppen futtában volt, sokkal egyszerűbb ezt kimondani, mint azt, hogy Anya, kérlek egy kicsit később beszéljünk erről! És bennem mi volt? Szomorúság, mert a kölcsönös tiszteletet “tábori” körülmények között is szeretném megélni. Döbbenet (konkrétabban: köpni-nyelni nem tudtam:), mert ebből a mondatból sem a hőn áhított megértést, sem a szeretetet nem érzékeltem. Idáig jutottam a gondolataimban, amikor Maja lehuppant mellém.
Az előtte átgondoltak sokat segítettek, hogy tisztán lássam, miért is vagyok szomorú, így egyszerű volt kimondani, ami a szívemben él. Maja, nagyon elszomorodtam, amikor azt mondtad nekem, hogy Nem érdekellek! – és folytattam volna tovább, de erre már nem nem került sor. (bár azt hiszem, valamit hablatyoltam még neki arról, hogy mint a kutyus, amikor behúzza a farkincáját a lába közé…) Maja rámnézett, elhangzott valami kis bocsánat kérés, megölelt és vagy 2 percen keresztül némán öleltük egymást! Esküszöm, megérte a Nem érdekelsz! 🙂
Ez a kis történés megerősített abban, hogy mennyire fontos, hogy kapcsolódni tudjak a saját szívemmel és a másikkal is megpróbáljak empatizálni. Ha a valódi kapcsolódás létrejön, a szavak jelentősége elenyésző lehet!
